Az idei évnek lassan vége, és íme, itt a karácsony. Ha kiszabadulsz a nagyvárosból és vidékre költözöl, nyáron ott csüngenek a szemeid előtt a téli forralt boros hintaszékes esték, amikor melletted ropog a tűz, a gyermekek önfeledten játszanak kint a hóban, te pedig újra átéled ki vagy, hol tartasz és merre mész. Ez olyan mesebelinek tűnik, mintha maga a télapóhoz költöznél be, pedig most már valóságossá vált. Itt a legkisebb faluban éljük át a mesét. Azt a mesét mely a szeretetről és arról szól, hogy együtt vagyunk. Nem idegesít a pláza hangulat, a reklámőrület, a felemelt termékek leakciózott árai. Semmi. Max, hogy megint rakhatok fel forralt bort, vagy hogy életem első almás pitéjén azért van  még mit csiszolni. Itt másképp zajlik a karácsonyi időszak. Nem mondom, hogy nem feszül be néha az ember és nincs meg a nagy karácsonyi sietség. Dehogynem.

Nemrég tartottunk egy baráti, adventi hétvégét, itt Megyeren a Pajtában. Gyönyörűen feldíszítettük a régi marhaistállót, ami hamarosan már étterem lesz. Sok-sok apró manó, kis bábu és még a jászol is mintha életre kelt volna a megvilágított fenyőgallyak között. A levegőben a fűszeres forralt bor, puncs, csokoládé illata terjengett, én meg szívtam a konyhában a csokoládés karamellás tortával, mert valahogy nagyon nem úgy nézett ki, mint ahogy azt elképzeltem. A barátaink, vendégeink elkezdtek szállingózni és pár óra alatt az egész Pajta zsibongott a jókedvtől. Élvezet volt látni a gyerekek áhítatát és a csillogó szemeiket, ahogy csodálják a mesét, amibe csöppentek. Jó volt látni a házi likőröktől pirosodó orrokat és arcokat, hallani a kacagásokat és érezni, hogy együtt vagyunk. Még ha nem is ismertem mindenkit, felejthető volt, mert itt egy nagy családdá alakultunk pillanatok alatt.

Pár napra rá egy idősebbekből álló csoport látogatott el hozzánk, mert híre ment ennek a kicsiny csodának. Eleinte nem igazán tudták mire készüljenek és ez látszott rajtuk mikor a buszból kiszálltak. A pár perces ismerkedés után a meleg Pajtába mentünk, ahová belépve, mindenki elfelejtette, hogy már 60-70 éven túl van. Gyerekként ültek az asztalhoz, kortyolgatták a forralt bort és röppentek elő a múltból mesék és történetek, melyeket karácsonykor éltek át.

És a karácsony erről szól. Az önfeledt boldogságról és a gyermeki, tiszta szeretetről. Arról a szeretetről, mely nem nézi ki vagy, honnan jöttél, milyen ruha van rajtad. Nincs benne cél, nincs benne elvárás, csak odaadás. Nem kellenek ehhez ajándékok, 89 fogásos vacsorák, melybe belerokkan édesanyánk, mert ezek mind másodlagos dolgok. Merd kinyitni a szíved és öleld át barátaidat, családodat és a világot. Éld át ezt az élményt és őrizd, vigyázz rá, hogy ezentúl ne csak egy nap szóljon erről, hanem akár minden egyes napod.

Szeretettel teli karácsonyt kívánunk!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Na most aztán már benne vagyunk nyakig, sőt a fejünk búbjáig.  Teljes egészében kijelenthetem, hogy már vidékiek vagyunk. A város minden kényelmével és nyűgjével már eszünkbe sem jut. Totál felcserélődött minden stressz faktor, de talán azt is kijelenthetném, hogy maga a stressz is megszűnt.  Arról azért szó sincs, hogy megtaláltuk volna Minden Jóság forrását, vagy beköltözött volna a házunkba Buddha Chill kobold. Feszkók vannak, meg azért egy két dolog bele-bele csap az ideghúrokba egy laza trashszimfónia erejéig, de valahogy mégis más.  Az ember pár hónap alatt átértékeli, hogy mi az, ami igazán fontos neki és mi az, ami nem számít. Mi az, amiért érdemes „aggódni” és mi az, amit az élet úgy is megold.

Nyilván bosszantó, amikor 1 hétig nem látok, mert ügyesen szétflexeltem fémforgácsokkal a szemem. Az sem zavar már, hogy lassan benevezhetnék egy fejelő versenybe, miután még mindig nem tudtam megszokni, igen bizony régebben az ajtókereteket nem standard méretek alapján építették vidéken. Gondolom minél több volt a pálinka, annál görnyedtebb volt a szakmabeli és ezáltal kisebb is. És hát az ujjaim. A jobb mutatóujjam eltűnt és valami egészen más új ujj nőtt a helyére, a balt pedig elvarázsolta a Megyeri Rengeteg boszorkánya. Mert, hogy ezek nem az enyémek az biztos. A régieken a bőrt max. a billentyűk koptatták, most meg kb. nincs is bőröm, vagy ha van, az bizony felér egy mozaikból készült művészeti alkotással, vagy az Amazonas vízgyűjtő területéről készített Nasa képpel. És nincs rá semmilyen gyógyír, ez ilyen. Nem használ a sonkák pácban történő fordítgatásától keletkező védelmi zsírréteg, sem aloe, sem körömvirág, semmi. Még az sem segít neki, hogy rendszeresen rácsapok a fejszével gyújtós vágása közben, vagy a konyhában sertepertélés közben folyamatosan szana-széjjel nyírbálom őket. Nemrég elhatároztam, hogy még nevet is adok nekik, bár még nem tudom, milyen illene erre a két jómadárra.

Ezek persze mind teljesen elhanyagolható dolgok a megannyi hasonló szituációval együtt és egy kategóriába sorolhatóak azzal, hogy hajnalban fel kell kelni és a tűzre rakni, mert különben reggel cudar egy világ lesz. Ezeken az ember már nem aggódik ellenben azzal, ami még mindig a hyperpoliszos élethez köt, ez pedig a kommunikáció. Tadammmmmmm, igen van már stabil netünk. A faluban összesen két szolgáltató jöhetett szóba. Az egyik a hivatalban „biztosítja” a netet, a másik egy sokak számára ismert cég. Az előbbi úgy oldja meg, hogy majdnem 50km-ről mikrohullámon keresztül küldi a jeleket pont annak a háznak a fogadó antennájára, amiben mi éldegélünk és ahová mi is szerettünk volna netet, tehát kb egy masszív 4m.es kábelt kellett volna megoldani. Mivel ez már létezett, logikus hogy vele startoltunk, pechünkre. 1,5 hónapot leveleztünk, mire kinyögték, hogy abban az esetben, ha kifizetem az üzleti tervükben szereplő egy településre kikalkulált havi díjat, úgy meg is teszik. 60 rugella 1MBit-es netért. Hulallaaaaa. Természetesen maradt a másik, aki telefonvonalon keresztül tudta megoldani ugyanezt a bitangerős kommunikációs csatornát.

Na, ezek miatt egy kicsit aggódtam, hogyan tudjuk ezt megoldani. Illetve van még egy aggódási tényezőm, mégpedig hogy mi lesz a gyönyörűen csiripelő sárga fagyis autó (, azaz most már nem csak fagyis) sofőrjével, ha még egyszer erre jár.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Költöztem. Ráadásul falun belül. Már a második hónapban. Tudom ez a hiszi-piszi kategória, hogy egy 150m–es faluban 2 hónap után már költözik az ember, de így van. Eddig mondjuk úgy vendégeskedtem, most pedig már az ideiglenes „sajátba” cuccoltam át. Levegő maradt ugyanolyan tiszta, ugyanonnan fúj a szél és süt a nap, viszont közelebb kerültem Ferdinándhoz a lóhoz, ő ugyanis a falu elején lakik a majorban.  Örültem neki, mert amúgy is úgy vagyok ezekkel a tünemény állatokkal, hogy iszonyatosan tisztelem őket, de még tartok tőlük rendesen. Meg van bennem az ősi spirit meg minden, de azért jobb, ha valaki megtanít a velük kapcsolatos alapszabályokra.

Egyik nap mindenféle ló által kibocsájtott hangokat hallottam. Elsőre gondoltam ismét „F” szívatja Arabellát, a csacsit. Aztán kislattyogtam a lépcsőre, majd mikor megfordultam a kertben állt az egész megyeri ménes. Ők csak lazán bambultak felém a „Mi van töki, akarsz valamit?” tekintettel. Bármennyire is próbáltam adni a főraptort a lemerevedett testem és a Quasimodóvá furcsult arcom tutti nem tette ezt hihetővé. Békések voltak. Az egyik az épp behozandó monitoromat nyaldosta telibe a másik kiragadott egy inget a ruhászsákomból. A csendélet átélése közben hívtam a „kollégát” hogy ugyan vegye már nyakába a falut és jöjjön valamit tenni, mert én sík hülye vagyok ehhez az egészhez. Hiába „nyomogatom az entert”, egy ló sem megy arrább. „Kolléga” megjött, lovak elkezdenek vágtázni az előttem lévő mezőn, majd a kezdeti megnyugvásomat a „ kolléga” hangja töri ketté. „Nem bírok velük, gyere!” Látva a helyzet komolyságát, robbant bennem az adrenalin. Az első kiflexelt gázcsövet megragadtam az udvaron és rohantam a lovak felé. Ők meg vágtattak velem szembe. A miatyánkon túl a régi harcosok, vagy kik nyelvén szólaltam meg zsigerből és a hő-hááá-héééé-hejj-csittt szavakat ordibálva – minél mélyebben és recsegősebben, hisz én vagyok a főraptor – rohantam szembe velük, miközben izmosan csapkodni próbáltam a talajt. Na ennek az lett az eredménye, hogy sikerült iszonyatosan t&@##n vágni magam, így a Quasimodo fejszerkezet is visszatért. A lovak felnyerítettek, azaz kb. kiröhögtek, miközben elszáguldottak mellettem. De a csikós kemény legény ugye, szóval én is felpattantam és megragadva az alkalmat, hogy a lovak végre irányba vannak, loholtam utánuk. Innen már csak 10 perc volt kb., amíg még két kört nyargaltak, majd a professzionális terelésemnek köszönhetően J visszatértek a helyükre.

Őszintén mondom kellett ez az adrenalin bomba, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. Azóta minden nap megyünk a fiammal és viszünk nekik almát, csodáljuk és tanuljuk őket. Nem tartok tőlük. Már az sem zavar, mikor Ferdinánd oson utánam, hogy csipkedje a könyököm. Ez így természetes.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Tipikusnak nem mondanám magunkat. Sőt ha jobban belegondolok, azért nem vagyunk egyszerű esetek. Feleségem, pár évvel idősebb nálam és 4 éve boldogítja napjaim. Spontán internetes társkeresős zaklatásból pár levélváltást követően összehoztunk egy randit. A randit úgy gondoltuk a póker szabályai szerint fogjuk játszani, all-in alapokon. Nem csak úgy a felszíni flörtbe akartunk belekóstolni, hanem társat kerestünk, akkor még nem gondoltuk volna, hogy egy életre. Volt köztünk amúgy is 250km, ezért a randit nem csak egy kávézásnak gondoltuk. Boggyer barátai elutaztak és ő vigyázott a családi házra, medencéstül, kutyástul, mindenestül. Így adva volt a szitu, beköltözős showt szerveztünk magunknak, úgy hogy kb. fogalmunk sem volt arról ki, mi, hogy meg úgy egyáltalán. Én mindenre felkészültem, mert ugye tudjuk, az internet sok mindent meg tud szépíteni, így akár Alice mámoros Csodaországa is pillanatok alatt tud Belzebub legkegyetlenebb csataterévé válni. Kezdjük úgy, hogy azt sem tudtam, hogy hova a francba megyünk, csak annyit, hogy valahova a főváros környékére. Mindenre fel voltam készülve, így akár arra is, ha hirtelen mit sem sejtve kell az összes cuccommal kivágtatnom a puszta kellős közepére ott éjszakázni. Mindenre, de arra nem, hogy a rákövetkező napon eldől a sorsom. Az összhang adott volt, ment minden, mint gyereknek a játszadozás, természetesen, sikamlósan. Biztosnak éreztem magam a nyeregben, kellemes bókok, tuti befutó koktélrecept, megvillantott szőrös mellkas, kalandozás a kulinária világában, minden. Kaszáltam. Öröm elkezdi hágni a tetőnek a fokát és miután ez olyan jól ment, nekünk is kedvünk szottyant eme ősi rituáléhoz.

Csapat, hárman (forrás: http://brigitte-fredensborg.deviantart.com/art/THREE-TIMES-A-LADY-90521585)

Tsörren a telefonom. Már vártam. Rá is készültem, hogy még mélyebb legyen a beszélgetés. Boggyer volt a vonal másik végén és igazából azt hittem, valami trippen van, mivel alig tudott beszélni. Hamarosan én levegőt sem kaptam, úgyhogy ő még királyabb volt, mint én. Egy parkban ült egy fenyő alatt, szorongatva a telefont és szívét a kezében. „Terhes vagyok” mondta. Nem tudtam mit kezdjek ezzel, de tudtam, hogy örülök, csak azt nem hogyan. Mármint nem olvastam még el “A hogyan kell ilyenkor örülni” cserkész útmutatót. Mert ugye valljuk be, ok, hogy társat kerestünk, de nem akartuk ezt kapásból az égre kiírni, vagy a földbe 5km mélyen belevésni. Éreztem, hogy ez jó. Egyszerre forrongtam, üvöltöttem, hálálkodtam, könnyeztem, visítva nevettem. Éreztem Mini Bogyót, hogy ő akarta így. Illetve az Élet. Na most egy mini mágusnak, hogy mondjál nemet, aki egy az egyben közölte, hogy igen Veletek akarok élni és titeket választottalak. Sehogy. Hogy mondanál magadnak nemet, amikor érzed, hogy ez az utad, még ha nem is látod most. Sehogy.

Az ember talán fel sem tudja fogni mit jelent valójában az élet, úgy tényleg. Nem a picsoggás a flanc a felszín, hanem hogy meglovagolod a hullámokat, amik eléd kerülnek, rálépsz ösvényekre, figyelsz, tapasztalsz, megélsz és élsz. Az élet szabályai szerint. Nem akarsz mindent Te irányítani, hagyod, hogy Te legyél irányítva. Nem erősködsz, hiszen ráébredsz, hogy egy porszem vagy ebben a gépezetben. Ugyanakkor ennek a porszemnek és a körülötte lévőknek erőssége teszi nagyszerűvé magát a gépezetet. Ha észreveszed ezt, akkor nyertél.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

3 hónapja még a franc se gondolta volna….. Ok, sejteni lehetett, meg persze ott voltunk a főidegen, vonzás törvénye stb., de mikor tárgyalósba vágva slattyogtam végig a szürke reggelen az iroda felé, nem az járt a fejemben, hogy hamarosan már azon fogok agyalni, milyen masszázstechnikával csalogassam ki a tejet a kecske tőgyéből.

Szakirodalmak letöltve. Teljes felkészülés lélekben, agyban, pipa. Konkrétumok? Na, az nem sok. Spirit? Az vaaaan. Egy hónap és költözés. Hazánk legkisebb településére a hyperpoliszból. Dobozokat meg majd szerzünk.

A feleségem szerintem már sejtette, hogy előbb utóbb ez az állapot be fog következni. Hiszen oly hirtelen találkozásunk pillanatában is hasonló elképzelésekkel gondoltuk, mi lenne, ha ilyesmibe csapnánk bele. Ez tehát valahol már lebegett a levegőben, ugye kérem. Ő amúgy a legnagyobb kincs az életemben! Hogy képes elviselni? Fogalmam sincs… Én őt? Na, arról sincs. De imádjuk egymást. Az élet egymás mellé rakott minket, hogy haaaaajráááá. Kaptunk mellé rögtön egy titán manogattót is, hogy teljes legyen a csapat, most meg egy utat az egymásra találásra és megélésére. Szóval a szövetség létrejött.

Ha erről az oldalról (és miért ne erről?) közelítjük meg a helyzetet, akkor ezek azért eléggé konkrét dolgok, így visszatérve az előző kérdésre, miszerint vannak e konkrétumok, a helyes válasz igen is vannak. Pl.: el hyperpoliszból. Itt igazán átnézhetsz az átláthatatlannak gondolt üvegfalakon és észreveheted, mennyire ki vagy szolgáltatva. Mindenki mindenkinek. Téves elgondolás, hogy ez nem létezik, hogy ó hát én nem…. DE! Az alapvető ÉLETTŐL elfordulva mesterségesen kialakított élettérben komformizálódunk szana-széjjel, felrúgva minden olyan szabályt, ami a természetben alapvető, egyszerű és működőképes. Nos, az a vágy, hogy ilyen formában tudjuk megélni magunkat, eléggé konkrét volt már egy ideje. Nem kimondottan, de valahol mindig bennem volt ez a fajta kényelmetlenség. Kényelmetlennek érzem, hogy órákat töltsek el egy bevásárlás miatt, mert minden egyes termék hátoldalán szóló összetevőlistát el kell olvassak, hogy kiszűrjem azt az 5-10%-nyit, mely nem mérgező. Kényelmetlennek érzem, hogy a gyerekemmel külön kell harcolnom azért, hogy amivel próbálják megvezetni és szépnek érdekesnek tűnik neki, azzal valójában mérgezzük őt. Hogy akarod egy gyereknek beadni, hogy egy gumicukor rossz? Ugye? Vagy, hogy a takonyműanyagból készült sikamlós, minden dzsuvát magára tapasztó millió egy csáppal ellátott százlábút nyalogatni, rágni nem túl szerencsés. Vagy, hogy menjünk a természetbe, vagy játszunk és ne a TV előtt aszaltassuk az agyunkat, de főleg, hogy a „te kis bu…it” nem kell ordítani mindenki arcába, főleg nem bölcsisként. A levegő szennyezettségétől kialakuló asztmát csak megemlítem és abba egyelőre nem is megyek bele, hogy mennyire háttérbe szorultak az emberi értékek, mennyire befordulunk önmagunkba, anélkül, hogy egyáltalán ismernénk magunkat és ezáltal ismernénk helyünket a világban, a természetben, az életben.

Szóval, most ez a helyzet. Újratervezés kőkeményen. Az érzés felszabadító, de azért beficcen a para. Kiszakadni a „kényelmi” élettérből és visszatérni őseink útjára, abba a fázisba, amikor még aktív részesei voltunk a természetnek. Hiszen ez is kényelmetlen. De vajon melyik kényelmetlenebb? Elviselni minden nap minden egyes percében azt, hogy egy manipulatív világ kiszipolyozott, agy nélküli droidja vagy, vagy az hogy igenis fel kell ébredni, látni, érezni, ismerni és visszatalálni a valóságba?

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: