http://aquasixio.deviantart.com/art/The-Magic-Path-9140570

Belegondoltatok már abba, hogy mennyire összetett és ugyanakkor mennyire semmilyen egy évforduló? Mondjuk mitől (lenne) különleges? Mi tesszük azzá, vagy amúgy is az? A homokóra minden szeme egyforma, ugyanúgy, ahogy egyformák a naptár szerinti napok kedd / szerda / csütörtök, melyek egymást követik. Az idő halad, pereg, mi pedig örök társként megyünk vele, ha akarunk, ha nem. Néha szeretnénk kiszakadni ebből a csodálatos utazásból és csak időtlenül lenni, megállni, mint ahogy várjuk a vonatot egy kis vidéki vasúti megállóban.

Ha így nézzük, az évforduló sem működik másképp. Az a nap is ugyanúgy telik el, ahogy az előtte és utána lévő. Észre sem vennénk, ha nem ruháznánk fel valami misztikummal valami plusz töltettel. Miért tesszük ezt, vagy miért pont ekkor tesszük? Miért fogadkozunk bele a világba pont ezen a napon kilőve magunkból verbálisan a teremtés magjait? És egyáltalán minek? Mi értelme van ennek a mai világban, pont ezen a napon? Semmi. Kb. semmi. Rohanunk az idővel előtte, akkor és utána. Talán egy pillanatra állunk meg műmosollyal koccintani, esetenként végbélből ordítva, hogy BUÁÁJJÉÉKKKK khmmm örggh ….. „meghallgatva”, de semmiképp sem meghallva a himnuszt. Sem a pillanatnak, sem a himnuszunknak nem éljük már a varázsát, pillanatát, szentségét. Rohanunk. Hogy a jó büdös francba kívánhatnánk, fogadhatnánk meg valamit, amikor arra sem állunk meg, hogy végiggondoljuk, kik vagyunk, honnan és merre tartunk. Ilyenkor az idővel nem rohanni kell, hanem vendégül látni minálunk. Fordítsuk magunkra, azzal hogy magunkba fordulunk picit. Teremtsük meg ezzel azt a bizonyos időtlenséget, amiben csak mi vagyunk. Figyeljünk. Figyeljük magunkat és nézzünk bele abba a tükörbe, melyet jóformán mindig eltolunk magunktól. Nézzünk bele és nézzük meg kik vagyunk. Ez az időszak erről szól. A természet is visszahúzódik, és új erőt gyűjt, így egy picit nekünk is ez a feladatunk. Átölelni magunkat és ezáltal a világot, tudatosan visszatennünk magunkat arra az útra, melyen elindultunk. Kitűzni a mérföldköveket és menni tovább. Örülni magunknak és az utunknak és ráébredni arra, hogy ez a pihenő, nem csak ilyenkor fontos. Időnként üljünk le a kis vidéki vasútállomás padjára és figyeljünk.

Boldogságot és erőt kívánok az utatok új szakaszához!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Tipikusnak nem mondanám magunkat. Sőt ha jobban belegondolok, azért nem vagyunk egyszerű esetek. Feleségem, pár évvel idősebb nálam és 4 éve boldogítja napjaim. Spontán internetes társkeresős zaklatásból pár levélváltást követően összehoztunk egy randit. A randit úgy gondoltuk a póker szabályai szerint fogjuk játszani, all-in alapokon. Nem csak úgy a felszíni flörtbe akartunk belekóstolni, hanem társat kerestünk, akkor még nem gondoltuk volna, hogy egy életre. Volt köztünk amúgy is 250km, ezért a randit nem csak egy kávézásnak gondoltuk. Boggyer barátai elutaztak és ő vigyázott a családi házra, medencéstül, kutyástul, mindenestül. Így adva volt a szitu, beköltözős showt szerveztünk magunknak, úgy hogy kb. fogalmunk sem volt arról ki, mi, hogy meg úgy egyáltalán. Én mindenre felkészültem, mert ugye tudjuk, az internet sok mindent meg tud szépíteni, így akár Alice mámoros Csodaországa is pillanatok alatt tud Belzebub legkegyetlenebb csataterévé válni. Kezdjük úgy, hogy azt sem tudtam, hogy hova a francba megyünk, csak annyit, hogy valahova a főváros környékére. Mindenre fel voltam készülve, így akár arra is, ha hirtelen mit sem sejtve kell az összes cuccommal kivágtatnom a puszta kellős közepére ott éjszakázni. Mindenre, de arra nem, hogy a rákövetkező napon eldől a sorsom. Az összhang adott volt, ment minden, mint gyereknek a játszadozás, természetesen, sikamlósan. Biztosnak éreztem magam a nyeregben, kellemes bókok, tuti befutó koktélrecept, megvillantott szőrös mellkas, kalandozás a kulinária világában, minden. Kaszáltam. Öröm elkezdi hágni a tetőnek a fokát és miután ez olyan jól ment, nekünk is kedvünk szottyant eme ősi rituáléhoz.

Csapat, hárman (forrás: http://brigitte-fredensborg.deviantart.com/art/THREE-TIMES-A-LADY-90521585)

Tsörren a telefonom. Már vártam. Rá is készültem, hogy még mélyebb legyen a beszélgetés. Boggyer volt a vonal másik végén és igazából azt hittem, valami trippen van, mivel alig tudott beszélni. Hamarosan én levegőt sem kaptam, úgyhogy ő még királyabb volt, mint én. Egy parkban ült egy fenyő alatt, szorongatva a telefont és szívét a kezében. „Terhes vagyok” mondta. Nem tudtam mit kezdjek ezzel, de tudtam, hogy örülök, csak azt nem hogyan. Mármint nem olvastam még el “A hogyan kell ilyenkor örülni” cserkész útmutatót. Mert ugye valljuk be, ok, hogy társat kerestünk, de nem akartuk ezt kapásból az égre kiírni, vagy a földbe 5km mélyen belevésni. Éreztem, hogy ez jó. Egyszerre forrongtam, üvöltöttem, hálálkodtam, könnyeztem, visítva nevettem. Éreztem Mini Bogyót, hogy ő akarta így. Illetve az Élet. Na most egy mini mágusnak, hogy mondjál nemet, aki egy az egyben közölte, hogy igen Veletek akarok élni és titeket választottalak. Sehogy. Hogy mondanál magadnak nemet, amikor érzed, hogy ez az utad, még ha nem is látod most. Sehogy.

Az ember talán fel sem tudja fogni mit jelent valójában az élet, úgy tényleg. Nem a picsoggás a flanc a felszín, hanem hogy meglovagolod a hullámokat, amik eléd kerülnek, rálépsz ösvényekre, figyelsz, tapasztalsz, megélsz és élsz. Az élet szabályai szerint. Nem akarsz mindent Te irányítani, hagyod, hogy Te legyél irányítva. Nem erősködsz, hiszen ráébredsz, hogy egy porszem vagy ebben a gépezetben. Ugyanakkor ennek a porszemnek és a körülötte lévőknek erőssége teszi nagyszerűvé magát a gépezetet. Ha észreveszed ezt, akkor nyertél.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

3 hónapja még a franc se gondolta volna….. Ok, sejteni lehetett, meg persze ott voltunk a főidegen, vonzás törvénye stb., de mikor tárgyalósba vágva slattyogtam végig a szürke reggelen az iroda felé, nem az járt a fejemben, hogy hamarosan már azon fogok agyalni, milyen masszázstechnikával csalogassam ki a tejet a kecske tőgyéből.

Szakirodalmak letöltve. Teljes felkészülés lélekben, agyban, pipa. Konkrétumok? Na, az nem sok. Spirit? Az vaaaan. Egy hónap és költözés. Hazánk legkisebb településére a hyperpoliszból. Dobozokat meg majd szerzünk.

A feleségem szerintem már sejtette, hogy előbb utóbb ez az állapot be fog következni. Hiszen oly hirtelen találkozásunk pillanatában is hasonló elképzelésekkel gondoltuk, mi lenne, ha ilyesmibe csapnánk bele. Ez tehát valahol már lebegett a levegőben, ugye kérem. Ő amúgy a legnagyobb kincs az életemben! Hogy képes elviselni? Fogalmam sincs… Én őt? Na, arról sincs. De imádjuk egymást. Az élet egymás mellé rakott minket, hogy haaaaajráááá. Kaptunk mellé rögtön egy titán manogattót is, hogy teljes legyen a csapat, most meg egy utat az egymásra találásra és megélésére. Szóval a szövetség létrejött.

Ha erről az oldalról (és miért ne erről?) közelítjük meg a helyzetet, akkor ezek azért eléggé konkrét dolgok, így visszatérve az előző kérdésre, miszerint vannak e konkrétumok, a helyes válasz igen is vannak. Pl.: el hyperpoliszból. Itt igazán átnézhetsz az átláthatatlannak gondolt üvegfalakon és észreveheted, mennyire ki vagy szolgáltatva. Mindenki mindenkinek. Téves elgondolás, hogy ez nem létezik, hogy ó hát én nem…. DE! Az alapvető ÉLETTŐL elfordulva mesterségesen kialakított élettérben komformizálódunk szana-széjjel, felrúgva minden olyan szabályt, ami a természetben alapvető, egyszerű és működőképes. Nos, az a vágy, hogy ilyen formában tudjuk megélni magunkat, eléggé konkrét volt már egy ideje. Nem kimondottan, de valahol mindig bennem volt ez a fajta kényelmetlenség. Kényelmetlennek érzem, hogy órákat töltsek el egy bevásárlás miatt, mert minden egyes termék hátoldalán szóló összetevőlistát el kell olvassak, hogy kiszűrjem azt az 5-10%-nyit, mely nem mérgező. Kényelmetlennek érzem, hogy a gyerekemmel külön kell harcolnom azért, hogy amivel próbálják megvezetni és szépnek érdekesnek tűnik neki, azzal valójában mérgezzük őt. Hogy akarod egy gyereknek beadni, hogy egy gumicukor rossz? Ugye? Vagy, hogy a takonyműanyagból készült sikamlós, minden dzsuvát magára tapasztó millió egy csáppal ellátott százlábút nyalogatni, rágni nem túl szerencsés. Vagy, hogy menjünk a természetbe, vagy játszunk és ne a TV előtt aszaltassuk az agyunkat, de főleg, hogy a „te kis bu…it” nem kell ordítani mindenki arcába, főleg nem bölcsisként. A levegő szennyezettségétől kialakuló asztmát csak megemlítem és abba egyelőre nem is megyek bele, hogy mennyire háttérbe szorultak az emberi értékek, mennyire befordulunk önmagunkba, anélkül, hogy egyáltalán ismernénk magunkat és ezáltal ismernénk helyünket a világban, a természetben, az életben.

Szóval, most ez a helyzet. Újratervezés kőkeményen. Az érzés felszabadító, de azért beficcen a para. Kiszakadni a „kényelmi” élettérből és visszatérni őseink útjára, abba a fázisba, amikor még aktív részesei voltunk a természetnek. Hiszen ez is kényelmetlen. De vajon melyik kényelmetlenebb? Elviselni minden nap minden egyes percében azt, hogy egy manipulatív világ kiszipolyozott, agy nélküli droidja vagy, vagy az hogy igenis fel kell ébredni, látni, érezni, ismerni és visszatalálni a valóságba?

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: