Esnek le a fákról a megfagyott madarak a csendes -16 celsius fokos szélben. A nap sugarai melengetik arcomat, miközben a felolvasztott, majd jéggé fagyott havon esek hanyatt ama bizonyíték mellé, ami arról árulkodik, hogy erre még lovak is járnak. Beköszöntött a megyeri tél.

Ismét henteltünk, nem kicsit, nagyon. És megint fantasztikus volt a társaság. A hétvége egy igazi baráti találkozó volt. Meglátogattak minket páran a Stílusos Vidéki Szállodák (http://stilusosvidekiszallodak.hu) közül plusz itt voltak a Sarki Fűszeresek (http://sarkifuszeres.hu) meg aztán jöttek csak úgy maguktól is vendégek a jó érzés kedvéért. Finom borok, ötletes ételek, eggyel kevesebb malac, meg úgy szomjoltásra, hírtelen halálra egy laza akusztikus koncert a Pajtában a Hit The Road Band Acoustic-nak (http://www.hittheroadband.hu) köszönhetően. Mi lehetne ennél idillibb az Isteni háta mögötti kicsiny faluban, mely igencsak közel van sokak szívéhez?

A péntek esti, hajnalig tartó beszélgetést követően meglepően sima arcokkal találkoztam a reggeli böllérkedős pálinkánál. Hirtelen felbátorodva, a mínuszokkal mit sem törődve, pikk pakk az asztalra került reggelire a friss hagymás vér, vese-velő, és sült máj. Alig végeztünk, de már készültünk a mennyei pecsenyehúsra. Közben időnként adott egy pacsit a megyeri pálinka és csókot lehelt homlokunkra a fűszeres forralt bor. Igen kérem, kőkemény edzést tartottunk, hiszen fel kellett készülnünk a lovas kocsikázásra, mert azt ilyenkor csak úgy nem lehet. Hirtelen jött az ötlet, hogy példát állítunk híres orosz előadóművészeknek és jéggé fagyasztjuk magunkat a közelben lévő, erdei termálmedencéből kilépve, de nem. Elhittük, hogy ők kemények, mi meg tudtuk, hogy azok vagyunk, szóval nem erőltettük a dolgot. Annál inkább az estét, bár mindennek lehetett azt mondani csak erőltetésnek nem. Épp befejeztük az este megalapozását egy kis savanyú káposzta ágyon sült hurkával, kolbásszal, mikor kinyílt a Pajta ajtaja és megjelentek a már több éve ismert Megyer Camp Fest-es (http://megyercampfesztival.tumblr.com) barátok. Hiába próbálnám átadni, hogy milyen volt ez az egész, úgysem tudom. Ehhez itt kell lenni. Max érzéseket és képeket tudok közvetíteni és ezt meg is teszem, hogy ne maradjatok ki az élményből.

Az egész este a barátságról, összetartozásról, jókedvről és arról szólt, hogy emberek vagyunk. Gondoljatok bele mekkora flash az már, amikor a központi Pánikot Akarunk Rendszeresen Atommód, azaz PARA hivatal közleményei ellenére is egyesekben akkora ez az összetartó erő, hogy stoppal, hálózsákkal látogatnak el hozzánk, egy laza iszogatásra? Igen úgy van, ahogy írtam. Vagy, hogy a 3,5 fél éves fiam úgy készül itthon az estére, hogy ő bizony készít a vendégeknek kókuszgolyót, mert azt már tud és szeretne kedveskedni csupaszív, morcos kinézetű vendégeknek? Ez bizony AZ az érzés, amit ha egyszer ide eljössz, ki nem tudsz verni magadból. Mióta itt élek, hiszem azt, hogy ennek a helynek ez a történelme. Gondoljunk csak bele, hogy ez a falucska már majdnem 1000 évvel ezelőtt is a legfőbb kereskedelmi utak kereszteződésére épült, majd lett a hármas megyehatáron közkedvelt találkozóhely. Az itteni betérőbe, fogadóba érkező emberek tudták miért jönnek ide. Tudták, hogy szívesen látják őket és barátokkal találkoznak, vagy azokra lelnek. Jó muzsika, jó kedv, összetartozás és szeretet. Lehet sok minden változott az elmúlt években, de Megyeren ez örök.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Az idei évnek lassan vége, és íme, itt a karácsony. Ha kiszabadulsz a nagyvárosból és vidékre költözöl, nyáron ott csüngenek a szemeid előtt a téli forralt boros hintaszékes esték, amikor melletted ropog a tűz, a gyermekek önfeledten játszanak kint a hóban, te pedig újra átéled ki vagy, hol tartasz és merre mész. Ez olyan mesebelinek tűnik, mintha maga a télapóhoz költöznél be, pedig most már valóságossá vált. Itt a legkisebb faluban éljük át a mesét. Azt a mesét mely a szeretetről és arról szól, hogy együtt vagyunk. Nem idegesít a pláza hangulat, a reklámőrület, a felemelt termékek leakciózott árai. Semmi. Max, hogy megint rakhatok fel forralt bort, vagy hogy életem első almás pitéjén azért van  még mit csiszolni. Itt másképp zajlik a karácsonyi időszak. Nem mondom, hogy nem feszül be néha az ember és nincs meg a nagy karácsonyi sietség. Dehogynem.

Nemrég tartottunk egy baráti, adventi hétvégét, itt Megyeren a Pajtában. Gyönyörűen feldíszítettük a régi marhaistállót, ami hamarosan már étterem lesz. Sok-sok apró manó, kis bábu és még a jászol is mintha életre kelt volna a megvilágított fenyőgallyak között. A levegőben a fűszeres forralt bor, puncs, csokoládé illata terjengett, én meg szívtam a konyhában a csokoládés karamellás tortával, mert valahogy nagyon nem úgy nézett ki, mint ahogy azt elképzeltem. A barátaink, vendégeink elkezdtek szállingózni és pár óra alatt az egész Pajta zsibongott a jókedvtől. Élvezet volt látni a gyerekek áhítatát és a csillogó szemeiket, ahogy csodálják a mesét, amibe csöppentek. Jó volt látni a házi likőröktől pirosodó orrokat és arcokat, hallani a kacagásokat és érezni, hogy együtt vagyunk. Még ha nem is ismertem mindenkit, felejthető volt, mert itt egy nagy családdá alakultunk pillanatok alatt.

Pár napra rá egy idősebbekből álló csoport látogatott el hozzánk, mert híre ment ennek a kicsiny csodának. Eleinte nem igazán tudták mire készüljenek és ez látszott rajtuk mikor a buszból kiszálltak. A pár perces ismerkedés után a meleg Pajtába mentünk, ahová belépve, mindenki elfelejtette, hogy már 60-70 éven túl van. Gyerekként ültek az asztalhoz, kortyolgatták a forralt bort és röppentek elő a múltból mesék és történetek, melyeket karácsonykor éltek át.

És a karácsony erről szól. Az önfeledt boldogságról és a gyermeki, tiszta szeretetről. Arról a szeretetről, mely nem nézi ki vagy, honnan jöttél, milyen ruha van rajtad. Nincs benne cél, nincs benne elvárás, csak odaadás. Nem kellenek ehhez ajándékok, 89 fogásos vacsorák, melybe belerokkan édesanyánk, mert ezek mind másodlagos dolgok. Merd kinyitni a szíved és öleld át barátaidat, családodat és a világot. Éld át ezt az élményt és őrizd, vigyázz rá, hogy ezentúl ne csak egy nap szóljon erről, hanem akár minden egyes napod.

Szeretettel teli karácsonyt kívánunk!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Délután kaptam az infót, ma én vagyok a soros. Nincs kec-mec. Utánfutó vonóhorogra pattint, kocsi beizzít, hogy meglegyen a Kusturica feeling Goran Bregovic full hangerőn bekapcsol ééééééééééééés padlógáz. Irány Jánosunkhoz a malacért.

Egy igazi szálkás nagy bajszú „kondás” várt ránk a kapuban. A cigarettafüst már rezesre varázsolta a száján lifegő szőrpamacsot és olyan sűrű volt, hogy tutti azért nem értettem a beszédéből jóformán egy szót se. Odavezetett a disznóólhoz, ahol ki kellett választanunk a nekünk megfelelőt. Nem vagyok szakértő, sőt annyira nem, hogy életemben először voltam ilyen szituban, de igencsak szép malacok voltak ott. Sőt nem csak szépek, hanem úgy makkegészségesnek is gondoltam őket, játszottak és talán még mosolyogtak is. És tényleg. Minden élelmet, amit kapnak, Jánosék saját maguk termelnek meg itt nálunk a falu mellett, illetve a környező falvakban. Minőségi koszt, tiszta és rendezett élőhely. Abszolút nem erre számítottam. Azt hittem ott fogunk úszni a térdig érő iszonyatban, de nem. Tipp topp volt kérem minden. Na de aztán most jött a feladat. Vegyél rá egy 120kg-os röffenetet, hogy búcsúzzon el a haveroktól és nyomás ki az ólból egyenesen be a direkt erre a célra összehegesztett ketrecbe. Egy ideig még csak ment a dolog, de a felénél megállt minden. Az idő is. Fél malac bent fél kint. Akárhogy csűrtük csavartuk és fejlesztettük a seggre pacsis tudományunkat az egekig, semmi. Már gondoltam éneklek neki egy Bangó Margitot vagy valami, amikor jött az ötlet, hogy akkor betoljuk. Higgyétek el nincs is szebb élmény annál, mikor egy malac sz@ros valagát tuszkolod telibe az téli lemenő napfényben. A teljes spirit átélése után felraktuk az utánfutóra. Mindent le kellett ellenőrizni, ugyanis a mondák szerint volt már olyan malac, akiért vissza kellett tolatni az úton, mert Copperfieldet túlszárnyalva nemcsak kijött a ketrecből, hanem kamikazeként vetette magát ki a mozgó járműből. Elindultunk az utolsó útjára, vissza Megyerre.

Reggel fél hét. Már közel sem slatyi papucs, hanem bundás kaucsuk wesco és katonai zokni. Épp elhalnak a közvil fényei, mikor begyújtunk az üstök alatt. Igen mi kényelmesebbek vagyunk, nem leszünk tajt részegek reggel hatra, ……. inkább hétre. Persze nem, de azért a tiszteletkört meg kell inni a malacra. A csapat elindul az ól felé.  Minden a helyére kerül, majd egyszer csak valaki eltűnik az ól sötétjében. Ez a szitu, teljes egészében a Tom&Jerry-s sötét kamrás jelenet. Puffogás, csattanás, egy lighty anyázás és iszonyat visítás. Majd megjelenik a hero kezében egy kötéllel, melynek vége a malac orrára van kötve. Hátsó lábát egy speckó vassal tartják, majd pákk. Minden csepp vérre szükség van a reggeli hagymás vérhez, így serénykedni kell, nem is kicsit, közben meg vigyázni, nehogy megalvadjon. Innentől már rutinszerűen megy minden. Mindenki tudja a dolgát. Előjön a pörzsölő, kaparó, majd a rámfa és szempillantás alatt már darabokban a malac. Gyönyörű a húsa, igazán piros, friss, nem olyan halványak, mint amiket műanyagtálcákon dobnak elénk az áruházakban. És igen, ebben a pillanatban kényszerítem magam elméleti síkra, hogy de hát a malac élete és egyáltalán. Én nagyon tisztelem és szeretem az állatokat, de egy pillanatig sem volt bennem sajnálat, vagy szomorúság, hogy fogyasztás céljából megöljük. Más malacokhoz képest, kimagaslóan jó élete volt, nem szenvedett és mindenki megadta neki a tiszteletet. És, hogy még teljesebb legyen az egész, fontos, hogy a malac minden részét fel tudjuk használni. Így lett májas és véres hurka, kolbász, sonkák, szalonnák, friss húsok, csontok levesnek és ebédre igazi malacsült. Délután kettőre már nyomunk sincs, hogy bármi történt itt volna. Na persze, ha egy csapat jön hozzánk az más. Egész nap rotyog a kondér, izzik a sütő, vagy a sparhelt, melyeken készítjük a hagyományos és újragondolt malacságokat, miközben a „bociból” csapoljuk a megyeri fűszeres forralt bort.

Én estig vártam a szortírozásra. Pechemre mivel elkezdett szakadni az eső. Az átjáróban álltam kapucnis pulcsiban. A hol elhalványuló egyetlen izzó, mely a szélben a fejem felett himbálódzott, a darabokra bontott hús előttem és kezemben a nagy kés hirtelen kívülről egy teljesen más képet festett, mintha Dr. Hannibal Lectert vártam volna egy laza szeánszra. Mindenesetre el nem tudom mondani azt a boldogságot, amikor a hűtőt telepakoltam a hússal és becsuktam.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Na most aztán már benne vagyunk nyakig, sőt a fejünk búbjáig.  Teljes egészében kijelenthetem, hogy már vidékiek vagyunk. A város minden kényelmével és nyűgjével már eszünkbe sem jut. Totál felcserélődött minden stressz faktor, de talán azt is kijelenthetném, hogy maga a stressz is megszűnt.  Arról azért szó sincs, hogy megtaláltuk volna Minden Jóság forrását, vagy beköltözött volna a házunkba Buddha Chill kobold. Feszkók vannak, meg azért egy két dolog bele-bele csap az ideghúrokba egy laza trashszimfónia erejéig, de valahogy mégis más.  Az ember pár hónap alatt átértékeli, hogy mi az, ami igazán fontos neki és mi az, ami nem számít. Mi az, amiért érdemes „aggódni” és mi az, amit az élet úgy is megold.

Nyilván bosszantó, amikor 1 hétig nem látok, mert ügyesen szétflexeltem fémforgácsokkal a szemem. Az sem zavar már, hogy lassan benevezhetnék egy fejelő versenybe, miután még mindig nem tudtam megszokni, igen bizony régebben az ajtókereteket nem standard méretek alapján építették vidéken. Gondolom minél több volt a pálinka, annál görnyedtebb volt a szakmabeli és ezáltal kisebb is. És hát az ujjaim. A jobb mutatóujjam eltűnt és valami egészen más új ujj nőtt a helyére, a balt pedig elvarázsolta a Megyeri Rengeteg boszorkánya. Mert, hogy ezek nem az enyémek az biztos. A régieken a bőrt max. a billentyűk koptatták, most meg kb. nincs is bőröm, vagy ha van, az bizony felér egy mozaikból készült művészeti alkotással, vagy az Amazonas vízgyűjtő területéről készített Nasa képpel. És nincs rá semmilyen gyógyír, ez ilyen. Nem használ a sonkák pácban történő fordítgatásától keletkező védelmi zsírréteg, sem aloe, sem körömvirág, semmi. Még az sem segít neki, hogy rendszeresen rácsapok a fejszével gyújtós vágása közben, vagy a konyhában sertepertélés közben folyamatosan szana-széjjel nyírbálom őket. Nemrég elhatároztam, hogy még nevet is adok nekik, bár még nem tudom, milyen illene erre a két jómadárra.

Ezek persze mind teljesen elhanyagolható dolgok a megannyi hasonló szituációval együtt és egy kategóriába sorolhatóak azzal, hogy hajnalban fel kell kelni és a tűzre rakni, mert különben reggel cudar egy világ lesz. Ezeken az ember már nem aggódik ellenben azzal, ami még mindig a hyperpoliszos élethez köt, ez pedig a kommunikáció. Tadammmmmmm, igen van már stabil netünk. A faluban összesen két szolgáltató jöhetett szóba. Az egyik a hivatalban „biztosítja” a netet, a másik egy sokak számára ismert cég. Az előbbi úgy oldja meg, hogy majdnem 50km-ről mikrohullámon keresztül küldi a jeleket pont annak a háznak a fogadó antennájára, amiben mi éldegélünk és ahová mi is szerettünk volna netet, tehát kb egy masszív 4m.es kábelt kellett volna megoldani. Mivel ez már létezett, logikus hogy vele startoltunk, pechünkre. 1,5 hónapot leveleztünk, mire kinyögték, hogy abban az esetben, ha kifizetem az üzleti tervükben szereplő egy településre kikalkulált havi díjat, úgy meg is teszik. 60 rugella 1MBit-es netért. Hulallaaaaa. Természetesen maradt a másik, aki telefonvonalon keresztül tudta megoldani ugyanezt a bitangerős kommunikációs csatornát.

Na, ezek miatt egy kicsit aggódtam, hogyan tudjuk ezt megoldani. Illetve van még egy aggódási tényezőm, mégpedig hogy mi lesz a gyönyörűen csiripelő sárga fagyis autó (, azaz most már nem csak fagyis) sofőrjével, ha még egyszer erre jár.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Költöztem. Ráadásul falun belül. Már a második hónapban. Tudom ez a hiszi-piszi kategória, hogy egy 150m–es faluban 2 hónap után már költözik az ember, de így van. Eddig mondjuk úgy vendégeskedtem, most pedig már az ideiglenes „sajátba” cuccoltam át. Levegő maradt ugyanolyan tiszta, ugyanonnan fúj a szél és süt a nap, viszont közelebb kerültem Ferdinándhoz a lóhoz, ő ugyanis a falu elején lakik a majorban.  Örültem neki, mert amúgy is úgy vagyok ezekkel a tünemény állatokkal, hogy iszonyatosan tisztelem őket, de még tartok tőlük rendesen. Meg van bennem az ősi spirit meg minden, de azért jobb, ha valaki megtanít a velük kapcsolatos alapszabályokra.

Egyik nap mindenféle ló által kibocsájtott hangokat hallottam. Elsőre gondoltam ismét „F” szívatja Arabellát, a csacsit. Aztán kislattyogtam a lépcsőre, majd mikor megfordultam a kertben állt az egész megyeri ménes. Ők csak lazán bambultak felém a „Mi van töki, akarsz valamit?” tekintettel. Bármennyire is próbáltam adni a főraptort a lemerevedett testem és a Quasimodóvá furcsult arcom tutti nem tette ezt hihetővé. Békések voltak. Az egyik az épp behozandó monitoromat nyaldosta telibe a másik kiragadott egy inget a ruhászsákomból. A csendélet átélése közben hívtam a „kollégát” hogy ugyan vegye már nyakába a falut és jöjjön valamit tenni, mert én sík hülye vagyok ehhez az egészhez. Hiába „nyomogatom az entert”, egy ló sem megy arrább. „Kolléga” megjött, lovak elkezdenek vágtázni az előttem lévő mezőn, majd a kezdeti megnyugvásomat a „ kolléga” hangja töri ketté. „Nem bírok velük, gyere!” Látva a helyzet komolyságát, robbant bennem az adrenalin. Az első kiflexelt gázcsövet megragadtam az udvaron és rohantam a lovak felé. Ők meg vágtattak velem szembe. A miatyánkon túl a régi harcosok, vagy kik nyelvén szólaltam meg zsigerből és a hő-hááá-héééé-hejj-csittt szavakat ordibálva – minél mélyebben és recsegősebben, hisz én vagyok a főraptor – rohantam szembe velük, miközben izmosan csapkodni próbáltam a talajt. Na ennek az lett az eredménye, hogy sikerült iszonyatosan t&@##n vágni magam, így a Quasimodo fejszerkezet is visszatért. A lovak felnyerítettek, azaz kb. kiröhögtek, miközben elszáguldottak mellettem. De a csikós kemény legény ugye, szóval én is felpattantam és megragadva az alkalmat, hogy a lovak végre irányba vannak, loholtam utánuk. Innen már csak 10 perc volt kb., amíg még két kört nyargaltak, majd a professzionális terelésemnek köszönhetően J visszatértek a helyükre.

Őszintén mondom kellett ez az adrenalin bomba, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. Azóta minden nap megyünk a fiammal és viszünk nekik almát, csodáljuk és tanuljuk őket. Nem tartok tőlük. Már az sem zavar, mikor Ferdinánd oson utánam, hogy csipkedje a könyököm. Ez így természetes.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nem nagy képzelőerő kell hozzá, ha az ember vidékre költözik, hogy ott „új” állatfajokkal találkozik. A mindenféle törvényt tisztelő, hivatalosan megszerzett autóból anyázó szterotagokat, vagy az öntelt, önmagukat már fényképről fel sem ismerő, mindenkin átgázoló vállmenedzsereket, illetve nőiességet még csak fogalomként sem ismerő piccsogó szilikonpávákat felváltja egy természetes és ismeretlen élővilág. Akik tényleg élnek. Harmóniában, együtt, társként, jó időben, rossz időben, egymás szomorúságán és vidámságán osztozva.

Na így van ez Megyeren is. Nem kis meglepetés látni azt, ahogy Ferdinánd a ló hecceli, és szó szerint ugratja Arabellát a csacsit, vagy ahogy a zuhogó esőben szinte sírva jönnek a kerítéshez, ha a mellettük lévő baromfiudvarban mészárolt egy nyest. Érezhető, ahogy mesélni próbálnak, mi történt és tapintható a mérhetetlen fájdalom és szomorúság, amit átélnek. Egy-egy percben több „emberi” érzés kering a levegőben, mint BP-en az 1-es villamos teljes járatán. Leírhatatlan, ez az összetartás, megélni ezeket az érzéseket. Ha egy ilyen helyen elhiszed, hogy Te vagy az alfa, a csúcs, a top, az intelligens, akkor Te vagy a legnagyobb barom. Tudom ez nézőpont kérdése, mert mi emberek találtuk fel a fegyvert és eszközt, amivel igába hajszoltuk ezeket a csodálatos lényeket elfeledve minden alapszabályt, amit őseink tiszteletnek neveztek. Lehet itt keménykedni meg minden, de ha belegondolsz, hogy pl.: ezen a településen az itt élő lakosok csupán 20-30% ember, akkor ………… és nem fejezem be a mondatom.

Kényelem ide vagy oda, az élet adta, hogy meg tudjam figyelni napfelkeltétől napnyugtáig az itt élő állatokat és folyamatosan tanulni tőlük. A menetrend a következő. Olyan 4.00-4.15. körül kezdődik az első mocorgás. Még rekedten hangolnak az első madarak, aztán szinte minden tízedik percben csatlakozik egy új csapat madár, mígnem 4.50-re az egész kórus feláll. 5.00-5.15 környékén a hajnalai köd sekélyebb rétegéből bukkan ki a ménes, hogy felfrissüljön a sörényeken lecsapódó párától. 6.00 körül a szomszéd fehér pulija pattog végig a megyeri sztrádán, a szabadság mámorában, hogy megint sikerült kiszöknie egy pöttyre. 7.00-kor a híreket meghazudtolva, hogy egyre kevesebb látogat el közülük hazánkba, a két pózna közötti 3 vezetékre sorakoznak fel trécselni a fecskék. A munkások a padon, ők a vezetéken sorakoznak és beszélik ki az eseményeket. Aztán mintha hangjegyeket alkotnának, cserélik helyüket a drótokon és dalolnak különféle ódákat. Nem éltem még át ekkora flasht, hogy egyszerre ennyien tudnak örülni egy új napnak. Na jó, de. Pont olyan ez a műsor, mint egy legshuiabb psytrance party utáni napfelkeltés, spiritkedős reggel. Leszámítva, hogy itt max a lovak szájizma rángatózik a friss gyeptől. 10.00-től mindenki a túlélésre játszik. Csak az azbeszttalpú terminátor csurik keménykednek a tetőkön és az ereszen, szívatva a rájuk leselkedő cicogattókat. 15.45 és jönnek halulegyek. Ezek már eleve készen születtek. Ész nélkül 2000BPM-re csapatják a levegőt, mindent telibe fejelve, megfeküdve a hülyeségüktől, aztán braekelve a neon hátukon pörögnek, míg vagy nem döglenek telibe vagy csoda folytán állnak talpra, hogy megint telibe fejeljenek valamit. 20.00-kor indul az esti party. Elsőre a szunnyerek kezdenek visítani, hogy mindenki megkapja az első transz állapotot, majd 20.45 körültől feláll a többszólamú cinci nation, totálba reszelve a lábukkal az éjszakát. 21.00-kor a Pajtában (gasztrokocsma) már durvulunk, a két bombázó Apache lódarage kezdi adni a tört ütemet. Iroda zár tök sötétben, nedves pamacs orr vádlihoz ér, gatya telibe rak, de csak Csikász az a fekete telivigyor puli, hogy az esti hasvakarás megtörténjen. Slatyi pacsker verdesi telibe az esti nyugalmat, aztán egy ordítás töri meg a csendet, ahogy végképp elhagyom a testem. Szeretem én a nedvességet meg minden, de valahogy nem a legkéjesebb érzés James Bond varanggyal, meztelen lábbal érintkezni a harmatos fűben. Már csak a molylepkehálón jutok túl, mint Harry Potter a titok kamrájában és enyém lehet a legdicsőbb kincs, a családom. A cincik még pont annyit muzsikálnak, hogy álomba szenderüljek. Jó éjt, mindenkinek, jó így együtt.

.

1.30….. átfordul egyik oldalról másikra, kényelmetlen, psyho para érzés, csillogó szempár…” sicc Cicó a k…. szádat az ablakból!!!!” Hát nem ott méreget és szuggerál a rühes dög?

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

84-es út, már 150BPM-es ütemek a hangfalból az ébren maradás miatt, hirtelen tábla észrevesz, örömből hangos dudálás és vészvillogás, megérkeztünk. Hajnali 3.45, kézifék behúz. Ajtó kinyit, friss levegő megcsap, kipattanás, összeesés az elgémberedéstől, feltápászkodás. “T” barátom mosolygott és átölelt. Lehet csak a haluci nacimtól, de tutti láttam a glóriát a feje fölött. Ha nem is sárga angyalként, de azért villogott.

Nem tudom leírni azt a felszabadító érzést, amit átéltem. Miközben épp egyesültem a világmindenséggel éreztem, hogy a hideg vadul csapkodja arcomat. És, hogy azonnal szükségem van egy bokorra. Ezt követően némaság ült az arcomra. Kelt fel a nap és a madarak sorba kezdték el csicsergésüket. Olyan muzsika volt ez, amit senki nem tud játszani csak ők. Érezhető volt a levegőben, ahogy örülnek az új napnak. A nap is megvillant a napraforgó mező felett, izzott lilán-vörösen, tündökölt, ahogy a legjobb színész kimegy a porondra. Lent a Marcal felett sejtelmesen gomolygott a pára. Csak a szénaboglyák teteje és a lovak feje látszott ki.

Leköltöztünk. Azaz mondjuk, úgy, hogy egyelőre csak én. Egyelőre pecó upgrade klasszikus folyamatát élem át, annak is a jelenlegi s**k power támogatását. Egy hetem van és jön a család, mellette zavartalan a kiszolgálás a kis apartmanfaluban.

A Fekete Meteor

Napról napra élvezem. A legváratlanabb helyzetek a legnagyobb élményeket adják. Pl.: amikor kétségbeesetten pattansz fel a „fekete meteorra”, a 30éves, hamvaiból feltámasztott gyönyörűséges Csepel kerékpárra, majd egyensúlyozol vele végig a falu utcácskáján jobb kézzel a magasban a zoKos telefonnal, hogy netet vadász a pusztában még a vendégek reggeliztetése előtt, csak mert bizony azt az excelt el kell küldeni. Nem foglalkozhatunk ilyen apróságokkal, hogy az átjátszó torony most másfele kacsingat.

Viszont már akkor hero vagyok, hogy ezzel az eszközzel lehet nekimegyek egy Balaton túrának. Soha. Elárulom, biztos nem én leszek az. Már értem, hogy mindenki azért részeg ezeken a bicikliken, mert nem oszt vagy szoroz, az élmény ugyanaz, max. elszántabb leszel az alkoholtól. DE!!! Nemrég kért meg megyeri gourman chef barátom, hogy ugyan már leheljek lelket az almafájába. Én kérem komolyan vettem az első rám bízott vidéki feladatot. Über alles ciTTYben azért ilyen nem történik. Így tehát a reggeli csicsergős koffeinbomba után, hasítom keresztül a reggeli ködöt a „fekete meteorral” egyenesen az istálló felé. Jókor érkeztem, szinte a vödörbe huppant, annyira friss volt. Na most jött a logikai része a feladványnak. Van a bicikli, van a kapa, a fél vödör lószar és ugyebár én, na meg sunshine. Van „A” pont meg „B” pont és tudjuk, mit kell ilyenkor tenni. Azt tudtam, hogy max a túlélésért játszhatok, ilyen hogy legrövidebb út kizárt. A falu igazából egy nagyon körforgalom, tehát baj az nem lehet. Max felnyársalhatom még magam a kapára a fekvőrendőrön (igen, az is van, kérem itt biztonság mindenekfelett). Tudjátok DiCaprio elmehet a búsba a Titanicos lebegésével. Én olyan önfeledten soha nem suhantam még kerékpáron, mint azon a napon, azon a 150m-en, amíg végigértem a falun.  Nincs felemelőbb érzés, mint ahogy a friss lószar szaga keveredik a harmatos reggeli köd illatával, melynek cseppjei lecsapódva megülnek borostádon és teszik teljessé a napodat. Yess! Csak egy pillanatra ugrik be, hogy alig két hete még az irodaház recepcióján összegyűlt „figyeljetek fel már rám” kölnik és parfümök émelyítő felhőjén kellett átküzdenem magam a liftig, vagy lépcsőig.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A” Herr Bürgermeistert” -(HB) másfél éve ismerem. Az első pillanatban, mikor találkoztunk, szerintem eldőlt mindkettőnk sorsa. Ez tipikusan az a helyzet volt, mikor az Élet beleül a rendezői székbe, kicsit rápippant, kortyol egyet, majd csapó.  Eddig volt, ahogy volt mindenkinek meg volt a maga életútja, de mostantól ez már közös lesz. Mindkettőnkben megvolt a remény, hogy igen, innentől más lesz.

Nem ez nem Csipkerózsika feltámadásának története, vagy a „közösen dobban a szív” 2 felvonásos romantikus dráma, és nem is Hose Amandula Pundala del …tököm tudja kinek a szerelmi kesergése, valamelyik szutyok kereskedelmi adó, még szutyokabb délutáni műsorán. Ha ezekre vágysz, ne olvasd tovább, ez a blog marhára nem lesz az. Vedd ezt egy tipikus naplónak, mely életem egy részét tárja a világ elé. Hogy miért??? Nem vagyok ennyire exhibicionista, viszont maga az élethelyzet is iszony shui és szerintem a megélése is az lesz. Kisebb erőszakkal de kiszakítottam  családom a futószalag világból és szinte a természetbe pottyantunk, hazánk legkisebb falujába. A cél az, hogy a “kiszolgált” ember miként lesz ismét harmóniában a természettel és válik önfenntartóvá. Szóval a maga módján megvan a helyzet és az iromány romantikája, ugyanis amiről itt olvashatsz, az nem más, mint az ÉLET, amit csak akkor fogsz levágni, ha mersz álmodni majd megélni. Ezt pedig tapasztalatból állítom, mivel az út amin járok, szintén egy álommal kezdődött.

Ez a találkozás, már egy régen várt esemény volt. Mindkettőnknek szüksége volt rá. És milyen vicces, hogy az egész egy reggelinek a posztolásával kezdődött a F@szbukkon. Kb. két éve egyik ismeretterjesztő sorozatban láttam egy tagot, aki fogta magát, lezárt a háta mögött mindent, ami a nagyvárosi élethez kötötte és tanyára költözött. Azóta már teljes önálló műsora lett, túl van a tizedik?? évadon, a kis tanyából egy jóformán önellátó gazdaság lett, mely felkarolja és bemutatja a környékét. Anyussal végig flasheltünk vagy 5 évadnyi műsort és a végére már a retinámat kapartam, kiabálva hogy „VAZZZZEEEEE, de hát ezt akartam, ez volt a cél, miért kellett eltérnem tőle, amikor ez vagyok?. Ugyanis vagy jó 4 éve pont ennek álltam neki, de az akkori körülmények nem tették lehetővé, hogy megvalósítsam álmaim. Viszont ez a műsor új erőt adott.

Addig szívtam magam, mígnem egy reggel úgy keltem fel, hogy fogalmam sincs mit, de írok ennek a tagnak. Lehet, kimegyek hozzá külföldre mosogatni, vagy egyáltalán bármi, nem érdekel. Kávét megkevertem gépet berántottam, majd reggeli hírekbe kezdtem belenyalintani a közösségi hálón, mikor egy régi barátom fényképére bukkantam a csodás reggelijéről. Akkorra már egy éve nem beszéltünk kb. Pedig semmi különösebb oka nem volt ennek, csak más felé vitt az utunk. Ő amúgy egy kortalan gyerek. Hihetetlenül kreatív, jó ötletekkel megáldott sejthalmaz. Imádja az ízeket és ezeket jól is párosítja, szóval nem hiába lett eleinte hobbi, majd panelchef, aztán vált helyi termék előállítóvá. A csipás 57%os koffeinszintem eredménye egy ütős „like” volt a reggelin, ami aztán a 82%-os koffeinszintnél és a bejárati ajtó becsukása után egy telefonhívásba torkollott. “Hülye vagy? Minek mennél ki külföldre ezért? Hívd fel unokaöcsém.” Kiderült ugyanis, hogy az említett családtag pont ezen a műsoron van rajta, mint amin én és igazából minden feltételt már biztosított, csak tovább kéne vinni a dolgokat. Egy hét múlva eljött a pillanat és találkoztam az unokaöccsel (meg pár rozéfröccsel), aki maga volt annak a településnek a “Herr Bürgermeistere”, ahová most költözünk. A másfél órás beszélgetés minden gond nélkül csapott át a kezdeti kommunikációs pettingből a “tudd, hogy értsd helyzetbe”, ezáltal úgy tudtunk felállni az asztaltól, hogy mindenki kártyája, amit ki kellett játszani arccal felfelé virított. Nem volt többé kérdés, hogy a cél ugyanaz és ezáltal az utunk is azzá válik.

A tudd, hogy értsd helyzet

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: