Délután kaptam az infót, ma én vagyok a soros. Nincs kec-mec. Utánfutó vonóhorogra pattint, kocsi beizzít, hogy meglegyen a Kusturica feeling Goran Bregovic full hangerőn bekapcsol ééééééééééééés padlógáz. Irány Jánosunkhoz a malacért.
Egy igazi szálkás nagy bajszú „kondás” várt ránk a kapuban. A cigarettafüst már rezesre varázsolta a száján lifegő szőrpamacsot és olyan sűrű volt, hogy tutti azért nem értettem a beszédéből jóformán egy szót se. Odavezetett a disznóólhoz, ahol ki kellett választanunk a nekünk megfelelőt. Nem vagyok szakértő, sőt annyira nem, hogy életemben először voltam ilyen szituban, de igencsak szép malacok voltak ott. Sőt nem csak szépek, hanem úgy makkegészségesnek is gondoltam őket, játszottak és talán még mosolyogtak is. És tényleg. Minden élelmet, amit kapnak, Jánosék saját maguk termelnek meg itt nálunk a falu mellett, illetve a környező falvakban. Minőségi koszt, tiszta és rendezett élőhely. Abszolút nem erre számítottam. Azt hittem ott fogunk úszni a térdig érő iszonyatban, de nem. Tipp topp volt kérem minden. Na de aztán most jött a feladat. Vegyél rá egy 120kg-os röffenetet, hogy búcsúzzon el a haveroktól és nyomás ki az ólból egyenesen be a direkt erre a célra összehegesztett ketrecbe. Egy ideig még csak ment a dolog, de a felénél megállt minden. Az idő is. Fél malac bent fél kint. Akárhogy csűrtük csavartuk és fejlesztettük a seggre pacsis tudományunkat az egekig, semmi. Már gondoltam éneklek neki egy Bangó Margitot vagy valami, amikor jött az ötlet, hogy akkor betoljuk. Higgyétek el nincs is szebb élmény annál, mikor egy malac sz@ros valagát tuszkolod telibe az téli lemenő napfényben. A teljes spirit átélése után felraktuk az utánfutóra. Mindent le kellett ellenőrizni, ugyanis a mondák szerint volt már olyan malac, akiért vissza kellett tolatni az úton, mert Copperfieldet túlszárnyalva nemcsak kijött a ketrecből, hanem kamikazeként vetette magát ki a mozgó járműből. Elindultunk az utolsó útjára, vissza Megyerre.
Reggel fél hét. Már közel sem slatyi papucs, hanem bundás kaucsuk wesco és katonai zokni. Épp elhalnak a közvil fényei, mikor begyújtunk az üstök alatt. Igen mi kényelmesebbek vagyunk, nem leszünk tajt részegek reggel hatra, ……. inkább hétre. Persze nem, de azért a tiszteletkört meg kell inni a malacra. A csapat elindul az ól felé. Minden a helyére kerül, majd egyszer csak valaki eltűnik az ól sötétjében. Ez a szitu, teljes egészében a Tom&Jerry-s sötét kamrás jelenet. Puffogás, csattanás, egy lighty anyázás és iszonyat visítás. Majd megjelenik a hero kezében egy kötéllel, melynek vége a malac orrára van kötve. Hátsó lábát egy speckó vassal tartják, majd pákk. Minden csepp vérre szükség van a reggeli hagymás vérhez, így serénykedni kell, nem is kicsit, közben meg vigyázni, nehogy megalvadjon. Innentől már rutinszerűen megy minden. Mindenki tudja a dolgát. Előjön a pörzsölő, kaparó, majd a rámfa és szempillantás alatt már darabokban a malac. Gyönyörű a húsa, igazán piros, friss, nem olyan halványak, mint amiket műanyagtálcákon dobnak elénk az áruházakban. És igen, ebben a pillanatban kényszerítem magam elméleti síkra, hogy de hát a malac élete és egyáltalán. Én nagyon tisztelem és szeretem az állatokat, de egy pillanatig sem volt bennem sajnálat, vagy szomorúság, hogy fogyasztás céljából megöljük. Más malacokhoz képest, kimagaslóan jó élete volt, nem szenvedett és mindenki megadta neki a tiszteletet. És, hogy még teljesebb legyen az egész, fontos, hogy a malac minden részét fel tudjuk használni. Így lett májas és véres hurka, kolbász, sonkák, szalonnák, friss húsok, csontok levesnek és ebédre igazi malacsült. Délután kettőre már nyomunk sincs, hogy bármi történt itt volna. Na persze, ha egy csapat jön hozzánk az más. Egész nap rotyog a kondér, izzik a sütő, vagy a sparhelt, melyeken készítjük a hagyományos és újragondolt malacságokat, miközben a „bociból” csapoljuk a megyeri fűszeres forralt bort.
Én estig vártam a szortírozásra. Pechemre mivel elkezdett szakadni az eső. Az átjáróban álltam kapucnis pulcsiban. A hol elhalványuló egyetlen izzó, mely a szélben a fejem felett himbálódzott, a darabokra bontott hús előttem és kezemben a nagy kés hirtelen kívülről egy teljesen más képet festett, mintha Dr. Hannibal Lectert vártam volna egy laza szeánszra. Mindenesetre el nem tudom mondani azt a boldogságot, amikor a hűtőt telepakoltam a hússal és becsuktam.
