Na most aztán már benne vagyunk nyakig, sőt a fejünk búbjáig. Teljes egészében kijelenthetem, hogy már vidékiek vagyunk. A város minden kényelmével és nyűgjével már eszünkbe sem jut. Totál felcserélődött minden stressz faktor, de talán azt is kijelenthetném, hogy maga a stressz is megszűnt. Arról azért szó sincs, hogy megtaláltuk volna Minden Jóság forrását, vagy beköltözött volna a házunkba Buddha Chill kobold. Feszkók vannak, meg azért egy két dolog bele-bele csap az ideghúrokba egy laza trashszimfónia erejéig, de valahogy mégis más. Az ember pár hónap alatt átértékeli, hogy mi az, ami igazán fontos neki és mi az, ami nem számít. Mi az, amiért érdemes „aggódni” és mi az, amit az élet úgy is megold.
Nyilván bosszantó, amikor 1 hétig nem látok, mert ügyesen szétflexeltem fémforgácsokkal a szemem. Az sem zavar már, hogy lassan benevezhetnék egy fejelő versenybe, miután még mindig nem tudtam megszokni, igen bizony régebben az ajtókereteket nem standard méretek alapján építették vidéken. Gondolom minél több volt a pálinka, annál görnyedtebb volt a szakmabeli és ezáltal kisebb is. És hát az ujjaim. A jobb mutatóujjam eltűnt és valami egészen más új ujj nőtt a helyére, a balt pedig elvarázsolta a Megyeri Rengeteg boszorkánya. Mert, hogy ezek nem az enyémek az biztos. A régieken a bőrt max. a billentyűk koptatták, most meg kb. nincs is bőröm, vagy ha van, az bizony felér egy mozaikból készült művészeti alkotással, vagy az Amazonas vízgyűjtő területéről készített Nasa képpel. És nincs rá semmilyen gyógyír, ez ilyen. Nem használ a sonkák pácban történő fordítgatásától keletkező védelmi zsírréteg, sem aloe, sem körömvirág, semmi. Még az sem segít neki, hogy rendszeresen rácsapok a fejszével gyújtós vágása közben, vagy a konyhában sertepertélés közben folyamatosan szana-széjjel nyírbálom őket. Nemrég elhatároztam, hogy még nevet is adok nekik, bár még nem tudom, milyen illene erre a két jómadárra.
Ezek persze mind teljesen elhanyagolható dolgok a megannyi hasonló szituációval együtt és egy kategóriába sorolhatóak azzal, hogy hajnalban fel kell kelni és a tűzre rakni, mert különben reggel cudar egy világ lesz. Ezeken az ember már nem aggódik ellenben azzal, ami még mindig a hyperpoliszos élethez köt, ez pedig a kommunikáció. Tadammmmmmm, igen van már stabil netünk. A faluban összesen két szolgáltató jöhetett szóba. Az egyik a hivatalban „biztosítja” a netet, a másik egy sokak számára ismert cég. Az előbbi úgy oldja meg, hogy majdnem 50km-ről mikrohullámon keresztül küldi a jeleket pont annak a háznak a fogadó antennájára, amiben mi éldegélünk és ahová mi is szerettünk volna netet, tehát kb egy masszív 4m.es kábelt kellett volna megoldani. Mivel ez már létezett, logikus hogy vele startoltunk, pechünkre. 1,5 hónapot leveleztünk, mire kinyögték, hogy abban az esetben, ha kifizetem az üzleti tervükben szereplő egy településre kikalkulált havi díjat, úgy meg is teszik. 60 rugella 1MBit-es netért. Hulallaaaaa. Természetesen maradt a másik, aki telefonvonalon keresztül tudta megoldani ugyanezt a bitangerős kommunikációs csatornát.
Na, ezek miatt egy kicsit aggódtam, hogyan tudjuk ezt megoldani. Illetve van még egy aggódási tényezőm, mégpedig hogy mi lesz a gyönyörűen csiripelő sárga fagyis autó (, azaz most már nem csak fagyis) sofőrjével, ha még egyszer erre jár.
