Tipikusnak nem mondanám magunkat. Sőt ha jobban belegondolok, azért nem vagyunk egyszerű esetek. Feleségem, pár évvel idősebb nálam és 4 éve boldogítja napjaim. Spontán internetes társkeresős zaklatásból pár levélváltást követően összehoztunk egy randit. A randit úgy gondoltuk a póker szabályai szerint fogjuk játszani, all-in alapokon. Nem csak úgy a felszíni flörtbe akartunk belekóstolni, hanem társat kerestünk, akkor még nem gondoltuk volna, hogy egy életre. Volt köztünk amúgy is 250km, ezért a randit nem csak egy kávézásnak gondoltuk. Boggyer barátai elutaztak és ő vigyázott a családi házra, medencéstül, kutyástul, mindenestül. Így adva volt a szitu, beköltözős showt szerveztünk magunknak, úgy hogy kb. fogalmunk sem volt arról ki, mi, hogy meg úgy egyáltalán. Én mindenre felkészültem, mert ugye tudjuk, az internet sok mindent meg tud szépíteni, így akár Alice mámoros Csodaországa is pillanatok alatt tud Belzebub legkegyetlenebb csataterévé válni. Kezdjük úgy, hogy azt sem tudtam, hogy hova a francba megyünk, csak annyit, hogy valahova a főváros környékére. Mindenre fel voltam készülve, így akár arra is, ha hirtelen mit sem sejtve kell az összes cuccommal kivágtatnom a puszta kellős közepére ott éjszakázni. Mindenre, de arra nem, hogy a rákövetkező napon eldől a sorsom. Az összhang adott volt, ment minden, mint gyereknek a játszadozás, természetesen, sikamlósan. Biztosnak éreztem magam a nyeregben, kellemes bókok, tuti befutó koktélrecept, megvillantott szőrös mellkas, kalandozás a kulinária világában, minden. Kaszáltam. Öröm elkezdi hágni a tetőnek a fokát és miután ez olyan jól ment, nekünk is kedvünk szottyant eme ősi rituáléhoz.

Tsörren a telefonom. Már vártam. Rá is készültem, hogy még mélyebb legyen a beszélgetés. Boggyer volt a vonal másik végén és igazából azt hittem, valami trippen van, mivel alig tudott beszélni. Hamarosan én levegőt sem kaptam, úgyhogy ő még királyabb volt, mint én. Egy parkban ült egy fenyő alatt, szorongatva a telefont és szívét a kezében. „Terhes vagyok” mondta. Nem tudtam mit kezdjek ezzel, de tudtam, hogy örülök, csak azt nem hogyan. Mármint nem olvastam még el “A hogyan kell ilyenkor örülni” cserkész útmutatót. Mert ugye valljuk be, ok, hogy társat kerestünk, de nem akartuk ezt kapásból az égre kiírni, vagy a földbe 5km mélyen belevésni. Éreztem, hogy ez jó. Egyszerre forrongtam, üvöltöttem, hálálkodtam, könnyeztem, visítva nevettem. Éreztem Mini Bogyót, hogy ő akarta így. Illetve az Élet. Na most egy mini mágusnak, hogy mondjál nemet, aki egy az egyben közölte, hogy igen Veletek akarok élni és titeket választottalak. Sehogy. Hogy mondanál magadnak nemet, amikor érzed, hogy ez az utad, még ha nem is látod most. Sehogy.

Az ember talán fel sem tudja fogni mit jelent valójában az élet, úgy tényleg. Nem a picsoggás a flanc a felszín, hanem hogy meglovagolod a hullámokat, amik eléd kerülnek, rálépsz ösvényekre, figyelsz, tapasztalsz, megélsz és élsz. Az élet szabályai szerint. Nem akarsz mindent Te irányítani, hagyod, hogy Te legyél irányítva. Nem erősködsz, hiszen ráébredsz, hogy egy porszem vagy ebben a gépezetben. Ugyanakkor ennek a porszemnek és a körülötte lévőknek erőssége teszi nagyszerűvé magát a gépezetet. Ha észreveszed ezt, akkor nyertél.