3 hónapja még a franc se gondolta volna….. Ok, sejteni lehetett, meg persze ott voltunk a főidegen, vonzás törvénye stb., de mikor tárgyalósba vágva slattyogtam végig a szürke reggelen az iroda felé, nem az járt a fejemben, hogy hamarosan már azon fogok agyalni, milyen masszázstechnikával csalogassam ki a tejet a kecske tőgyéből.

Szakirodalmak letöltve. Teljes felkészülés lélekben, agyban, pipa. Konkrétumok? Na, az nem sok. Spirit? Az vaaaan. Egy hónap és költözés. Hazánk legkisebb településére a hyperpoliszból. Dobozokat meg majd szerzünk.

A feleségem szerintem már sejtette, hogy előbb utóbb ez az állapot be fog következni. Hiszen oly hirtelen találkozásunk pillanatában is hasonló elképzelésekkel gondoltuk, mi lenne, ha ilyesmibe csapnánk bele. Ez tehát valahol már lebegett a levegőben, ugye kérem. Ő amúgy a legnagyobb kincs az életemben! Hogy képes elviselni? Fogalmam sincs… Én őt? Na, arról sincs. De imádjuk egymást. Az élet egymás mellé rakott minket, hogy haaaaajráááá. Kaptunk mellé rögtön egy titán manogattót is, hogy teljes legyen a csapat, most meg egy utat az egymásra találásra és megélésére. Szóval a szövetség létrejött.

Ha erről az oldalról (és miért ne erről?) közelítjük meg a helyzetet, akkor ezek azért eléggé konkrét dolgok, így visszatérve az előző kérdésre, miszerint vannak e konkrétumok, a helyes válasz igen is vannak. Pl.: el hyperpoliszból. Itt igazán átnézhetsz az átláthatatlannak gondolt üvegfalakon és észreveheted, mennyire ki vagy szolgáltatva. Mindenki mindenkinek. Téves elgondolás, hogy ez nem létezik, hogy ó hát én nem…. DE! Az alapvető ÉLETTŐL elfordulva mesterségesen kialakított élettérben komformizálódunk szana-széjjel, felrúgva minden olyan szabályt, ami a természetben alapvető, egyszerű és működőképes. Nos, az a vágy, hogy ilyen formában tudjuk megélni magunkat, eléggé konkrét volt már egy ideje. Nem kimondottan, de valahol mindig bennem volt ez a fajta kényelmetlenség. Kényelmetlennek érzem, hogy órákat töltsek el egy bevásárlás miatt, mert minden egyes termék hátoldalán szóló összetevőlistát el kell olvassak, hogy kiszűrjem azt az 5-10%-nyit, mely nem mérgező. Kényelmetlennek érzem, hogy a gyerekemmel külön kell harcolnom azért, hogy amivel próbálják megvezetni és szépnek érdekesnek tűnik neki, azzal valójában mérgezzük őt. Hogy akarod egy gyereknek beadni, hogy egy gumicukor rossz? Ugye? Vagy, hogy a takonyműanyagból készült sikamlós, minden dzsuvát magára tapasztó millió egy csáppal ellátott százlábút nyalogatni, rágni nem túl szerencsés. Vagy, hogy menjünk a természetbe, vagy játszunk és ne a TV előtt aszaltassuk az agyunkat, de főleg, hogy a „te kis bu…it” nem kell ordítani mindenki arcába, főleg nem bölcsisként. A levegő szennyezettségétől kialakuló asztmát csak megemlítem és abba egyelőre nem is megyek bele, hogy mennyire háttérbe szorultak az emberi értékek, mennyire befordulunk önmagunkba, anélkül, hogy egyáltalán ismernénk magunkat és ezáltal ismernénk helyünket a világban, a természetben, az életben.

Szóval, most ez a helyzet. Újratervezés kőkeményen. Az érzés felszabadító, de azért beficcen a para. Kiszakadni a „kényelmi” élettérből és visszatérni őseink útjára, abba a fázisba, amikor még aktív részesei voltunk a természetnek. Hiszen ez is kényelmetlen. De vajon melyik kényelmetlenebb? Elviselni minden nap minden egyes percében azt, hogy egy manipulatív világ kiszipolyozott, agy nélküli droidja vagy, vagy az hogy igenis fel kell ébredni, látni, érezni, ismerni és visszatalálni a valóságba?