Hyperpolisz? Szevasz! Irány vissza a gyökerekhez!

Manówandörlend V2.

Megyer, a vidék esszenciájaKisebb mosoly a száj szélén, de ugyanakkor rezzenéstelen, komoly arclemez, Piszkos Harry tekintet, komoly testtartás, all-in szituhoz hasonló levegővétel és piros boxer. Úgy nagyjából ezek voltak a fegyvereim, mikor feleségem elé álltam, hogy közöljem vele a ténnyáladékot, miszerint úgy fél éven belül költözünk. A legnagyobb városból a legkisebb településre.  Feleségem mindenféle rákészülés nélkül 5 percen belül halálozott el és született újjá ugyanabba a testbe. A bőr furcsán, akrobatikus mozdulatokkal hullámzott az arcán, hol kisimult és mosolyra fakadt, hol öregedett 15 évet és ráncolta össze magát. Tudta, hogy előbb utóbb ez a pillanat be fog következni, de azt nem, hogy akkor, aznap este. Mondjuk 3 évvel későbbre saccolta. Persze azt már megszokta, hogy az „egyszer csak hirtelen mit sem sejtve” manócsalád szoros szövetségeseink az életben. A helyzetemen mondjuk  az javított, hogy egyszer már volt a kis falucskában és bejött neki, plusz az is engem erősített, hogy az elmúlt 1 évben finoman, de hatásosan bombáztam a vidékre való ugrás és az azzal járó új élet kezdésének előnyeivel.

“Ez a hely olyan, mint valami kis Manówandörlend. Letérsz a főútról, átbukkansz a síneken és meglátod ezt a pár házacskából álló tünemény települést. Megállsz és belekortyolsz a vidék esszenciájával ízesített naturhigh koktélba. Ízlelgeted a nedűt, melyből kiérződik a 11.000Ha területű erdő, a kristálytiszta Marcal és a mező perzselő melege. Úgy érzed, mintha mindig is ez lett volna az otthonod. Lassan már fél órája ott állsz az úton és csak bambulsz. Mi történik Velem? Kiszakadtál a nyüzsiből és most fogsz nemsokára magadba huppanni, miközben suhan át rajtad több száz év történelmének energiája.  Már 45 perc telt el és maximum a szél lökött oldalba. Mert más az tutti nem. Itt ugyanis összesen 18 laknak, nem többen. Az biztos, hogy nem a troli fog elütni, vagy anyáz telibe egy pizzafutár ezen a környéken. No-No. Itt Te vagy. Elrejtőzve a világ elől itt meglelheted menedéked ” – emlékeztettem Kedvesem.

Omlettől a rozéig, meg a "tudd, hogy értsd helyzet"

A” Herr Bürgermeistert” -(HB) másfél éve ismerem. Az első pillanatban, mikor találkoztunk, szerintem eldőlt mindkettőnk sorsa. Ez tipikusan az a helyzet volt, mikor az Élet beleül a rendezői székbe, kicsit rápippant, kortyol egyet, majd csapó.  Eddig volt, ahogy volt mindenkinek meg volt a maga életútja, de mostantól ez már közös lesz. Mindkettőnkben megvolt a remény, hogy igen, innentől más lesz.

Nem ez nem Csipkerózsika feltámadásának története, vagy a „közösen dobban a szív” 2 felvonásos romantikus dráma, és nem is Hose Amandula Pundala del …tököm tudja kinek a szerelmi kesergése, valamelyik szutyok kereskedelmi adó, még szutyokabb délutáni műsorán. Ha ezekre vágysz, ne olvasd tovább, ez a blog marhára nem lesz az. Vedd ezt egy tipikus naplónak, mely életem egy részét tárja a világ elé. Hogy miért??? Nem vagyok ennyire exhibicionista, viszont maga az élethelyzet is iszony shui és szerintem a megélése is az lesz. Kisebb erőszakkal de kiszakítottam  családom a futószalag világból és szinte a természetbe pottyantunk, hazánk legkisebb falujába. A cél az, hogy a “kiszolgált” ember miként lesz ismét harmóniában a természettel és válik önfenntartóvá. Szóval a maga módján megvan a helyzet és az iromány romantikája, ugyanis amiről itt olvashatsz, az nem más, mint az ÉLET, amit csak akkor fogsz levágni, ha mersz álmodni majd megélni. Ezt pedig tapasztalatból állítom, mivel az út amin járok, szintén egy álommal kezdődött.

Ez a találkozás, már egy régen várt esemény volt. Mindkettőnknek szüksége volt rá. És milyen vicces, hogy az egész egy reggelinek a posztolásával kezdődött a F@szbukkon. Kb. két éve egyik ismeretterjesztő sorozatban láttam egy tagot, aki fogta magát, lezárt a háta mögött mindent, ami a nagyvárosi élethez kötötte és tanyára költözött. Azóta már teljes önálló műsora lett, túl van a tizedik?? évadon, a kis tanyából egy jóformán önellátó gazdaság lett, mely felkarolja és bemutatja a környékét. Anyussal végig flasheltünk vagy 5 évadnyi műsort és a végére már a retinámat kapartam, kiabálva hogy „VAZZZZEEEEE, de hát ezt akartam, ez volt a cél, miért kellett eltérnem tőle, amikor ez vagyok?. Ugyanis vagy jó 4 éve pont ennek álltam neki, de az akkori körülmények nem tették lehetővé, hogy megvalósítsam álmaim. Viszont ez a műsor új erőt adott.

Addig szívtam magam, mígnem egy reggel úgy keltem fel, hogy fogalmam sincs mit, de írok ennek a tagnak. Lehet, kimegyek hozzá külföldre mosogatni, vagy egyáltalán bármi, nem érdekel. Kávét megkevertem gépet berántottam, majd reggeli hírekbe kezdtem belenyalintani a közösségi hálón, mikor egy régi barátom fényképére bukkantam a csodás reggelijéről. Akkorra már egy éve nem beszéltünk kb. Pedig semmi különösebb oka nem volt ennek, csak más felé vitt az utunk. Ő amúgy egy kortalan gyerek. Hihetetlenül kreatív, jó ötletekkel megáldott sejthalmaz. Imádja az ízeket és ezeket jól is párosítja, szóval nem hiába lett eleinte hobbi, majd panelchef, aztán vált helyi termék előállítóvá. A csipás 57%os koffeinszintem eredménye egy ütős „like” volt a reggelin, ami aztán a 82%-os koffeinszintnél és a bejárati ajtó becsukása után egy telefonhívásba torkollott. “Hülye vagy? Minek mennél ki külföldre ezért? Hívd fel unokaöcsém.” Kiderült ugyanis, hogy az említett családtag pont ezen a műsoron van rajta, mint amin én és igazából minden feltételt már biztosított, csak tovább kéne vinni a dolgokat. Egy hét múlva eljött a pillanat és találkoztam az unokaöccsel (meg pár rozéfröccsel), aki maga volt annak a településnek a “Herr Bürgermeistere”, ahová most költözünk. A másfél órás beszélgetés minden gond nélkül csapott át a kezdeti kommunikációs pettingből a “tudd, hogy értsd helyzetbe”, ezáltal úgy tudtunk felállni az asztaltól, hogy mindenki kártyája, amit ki kellett játszani arccal felfelé virított. Nem volt többé kérdés, hogy a cél ugyanaz és ezáltal az utunk is azzá válik.

A tudd, hogy értsd helyzet

Let it flow, let it flow, let it flow

3 hónapja még a franc se gondolta volna….. Ok, sejteni lehetett, meg persze ott voltunk a főidegen, vonzás törvénye stb., de mikor tárgyalósba vágva slattyogtam végig a szürke reggelen az iroda felé, nem az járt a fejemben, hogy hamarosan már azon fogok agyalni, milyen masszázstechnikával csalogassam ki a tejet a kecske tőgyéből.

Szakirodalmak letöltve. Teljes felkészülés lélekben, agyban, pipa. Konkrétumok? Na, az nem sok. Spirit? Az vaaaan. Egy hónap és költözés. Hazánk legkisebb településére a hyperpoliszból. Dobozokat meg majd szerzünk.

A feleségem szerintem már sejtette, hogy előbb utóbb ez az állapot be fog következni. Hiszen oly hirtelen találkozásunk pillanatában is hasonló elképzelésekkel gondoltuk, mi lenne, ha ilyesmibe csapnánk bele. Ez tehát valahol már lebegett a levegőben, ugye kérem. Ő amúgy a legnagyobb kincs az életemben! Hogy képes elviselni? Fogalmam sincs… Én őt? Na, arról sincs. De imádjuk egymást. Az élet egymás mellé rakott minket, hogy haaaaajráááá. Kaptunk mellé rögtön egy titán manogattót is, hogy teljes legyen a csapat, most meg egy utat az egymásra találásra és megélésére. Szóval a szövetség létrejött.

Ha erről az oldalról (és miért ne erről?) közelítjük meg a helyzetet, akkor ezek azért eléggé konkrét dolgok, így visszatérve az előző kérdésre, miszerint vannak e konkrétumok, a helyes válasz igen is vannak. Pl.: el hyperpoliszból. Itt igazán átnézhetsz az átláthatatlannak gondolt üvegfalakon és észreveheted, mennyire ki vagy szolgáltatva. Mindenki mindenkinek. Téves elgondolás, hogy ez nem létezik, hogy ó hát én nem…. DE! Az alapvető ÉLETTŐL elfordulva mesterségesen kialakított élettérben komformizálódunk szana-széjjel, felrúgva minden olyan szabályt, ami a természetben alapvető, egyszerű és működőképes. Nos, az a vágy, hogy ilyen formában tudjuk megélni magunkat, eléggé konkrét volt már egy ideje. Nem kimondottan, de valahol mindig bennem volt ez a fajta kényelmetlenség. Kényelmetlennek érzem, hogy órákat töltsek el egy bevásárlás miatt, mert minden egyes termék hátoldalán szóló összetevőlistát el kell olvassak, hogy kiszűrjem azt az 5-10%-nyit, mely nem mérgező. Kényelmetlennek érzem, hogy a gyerekemmel külön kell harcolnom azért, hogy amivel próbálják megvezetni és szépnek érdekesnek tűnik neki, azzal valójában mérgezzük őt. Hogy akarod egy gyereknek beadni, hogy egy gumicukor rossz? Ugye? Vagy, hogy a takonyműanyagból készült sikamlós, minden dzsuvát magára tapasztó millió egy csáppal ellátott százlábút nyalogatni, rágni nem túl szerencsés. Vagy, hogy menjünk a természetbe, vagy játszunk és ne a TV előtt aszaltassuk az agyunkat, de főleg, hogy a „te kis bu…it” nem kell ordítani mindenki arcába, főleg nem bölcsisként. A levegő szennyezettségétől kialakuló asztmát csak megemlítem és abba egyelőre nem is megyek bele, hogy mennyire háttérbe szorultak az emberi értékek, mennyire befordulunk önmagunkba, anélkül, hogy egyáltalán ismernénk magunkat és ezáltal ismernénk helyünket a világban, a természetben, az életben.

Szóval, most ez a helyzet. Újratervezés kőkeményen. Az érzés felszabadító, de azért beficcen a para. Kiszakadni a „kényelmi” élettérből és visszatérni őseink útjára, abba a fázisba, amikor még aktív részesei voltunk a természetnek. Hiszen ez is kényelmetlen. De vajon melyik kényelmetlenebb? Elviselni minden nap minden egyes percében azt, hogy egy manipulatív világ kiszipolyozott, agy nélküli droidja vagy, vagy az hogy igenis fel kell ébredni, látni, érezni, ismerni és visszatalálni a valóságba?

 

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!